Nem írtam az utóbbi napokban semmi olyasmit, ami igazán rólam szólt volna, és ennek az okai eléggé sokrétűek.
Egyrészt mostanában kezd az oldal "igazi énblog" alakot ölteni. Úgy értem, mostanra jutottam el arra a szintre, hogy már nem csak a megszokott sablonos dumákat nyomom, hanem a fontosabb, mondhatni társadalmibb gondolatokat, élményeket osztom meg veletek, persze saját szemszögből. Ezt nem akartam sutba vágni csak azért, hogy nőjjön a posztok száma. Másrészt pedig - ami elsőre épp az előző okfejtésem teljes aláásásának fog tűnni - túl fontos dolgok történtek a napokban. Volt néhány lelki, illetve hangulati hullámhegyem és völgyem pár emberrel kapcsolatban, ami elég sok témát felvetett, főleg a barátság terén... Sokat gondolkoztam rajta, leírjam-e, hiszen ez tükrözné igazán az állapotomat, DE végül rájöttem: meg kell tudni húzni a határvonalat magánélet és blog között. Ebbe talán most gondoltam csak bele ténylegesen, mert eddig - amíg csak a látszatot vázoltam fel, többnyire hozzájuk kapcsolódó érzések és gondolatok nélkül - még nem is találkoztam ezzel a problémával.
Ez is egy társadalmi kérdés, legalábbis minden olyan blogger, aki kicsit is ír a saját életéről, találkozik vele. Talán ezért is érzem - most, hogy én is szembesültem vele - fontosnak a tisztázását. Az, hogy mikor túl sok, amit elárulsz számodra jóformán idegeneknek vagy, hogy mikor mosódik el az a bizonyos határvonal, relatív. DE egy valamit én legalábbis íratlan szabályként tartok számon, mikor blogolok: Szükségünk van titkokra! Nélkülük talán mi magunk is, csak ócska sablonok lennénk.
