Az előző bejegyzésemen látszik, hogy egy eléggé negatív pillanatomban került ki a kezeim közül. De ezt nem is bánom, kell néha indulat is! Viszont a tegnapi nap után már tényleg ráébredtem, hogy ez a hülye baleset korántsem olyan komoly, mint amilyennek éreztem. Tudjátok az, hogy az orvosok benntartották a kórházban, teljesen kikészített. Egyrészt tudtam, hogy papó mennyire utálja a kórházakat, még akkor is, ha nem is ő a beteg, másrészt meg ez olyan ijesztő volt számomra. Miért tartják bent, ha nincs rá ok, ha nincs komoly baja? Persze tudtam, hogy nem titkolóznak és tényleg nincs baja, és természetesen azt is, hogy az orvosoknak kötelessége megfigyelni, hogy kellőképp gyógyul-e a sebe, de akkor is... Nagyon értelmetlennek tűnt az egész ottmaradása, még az agyrázkódás ellenére is.
Tegnap már szépen lassan kiáramlott belőlem ez az érzés, talán ezért is, mert anya beszélt papóval reggel telefonon és úgy tűnt, elég jól bírta az éjszakát. Már elmúlt a fejfájása, és már szédülni sem szédült. 1 óra körül bementünk hozzá. Vittünk neki ebédet - mert hát a kórházi kosztról mindent el lehet mondani, csak épp azt nem, hogy elég egy macskán kívül bárkinek is -, egy kis sütit, meg persze magunkat :) Örömmel láttam, hogy már nagyon is jól volt, bár a nyaka, jobban mondva a válla - merthogy ott ütötte meg magát - még fájdogált kissé. Tudtam én, hogy egy kis esés, semmit sem árthat neki! Jól elbeszélgettünk, közben pedig befutottak a nénémék is látogatóba. Aztán valamikor 3 felé jöhettünk haza. Nagy kő esett le a szívemről, azt hittem rosszabbul lesz, de szerencsére nem. Már ma délelőtt készen is volt a zárójelentése, és hoztuk is haza. Szegénykének mára nagyon megfájdult a válla. Amúgy is szokott neki sajogni, ha jön egy frontváltozás, de most még ez a baleset is rásegített. Bekentem neki ilyen izületi fájdalomra való kenőccsel, meg fájdalomcsillapítót is vett be, de nem nagyon akar neki javulni... Azért én már annak is örülök, hogy tényleg megúszta ennyivel!
És igaz, a Karácsonynak nem volt már ugyanolyan hangulata az eset után, nem sikerült annyira rosszul. Szinte el is felejtettem, hogy nem ez az első alkalom, hogy kórházban telik az ünnep. Azt hiszem 4 éve apukámnak pont Szenteste görcsölt be annyira a gyomra, hogy éjfélkor be kellett vele menni az ügyeletre. Ott pedig kiderült, hogy veseköve van... Szerencsére ez az eset is sikeresen végződött végül. Keresztanyámnak már sokszor volt veseköve, így már ismerte a legtöbb házi gyógymódot - ilyen például a fekete retek leve. Ennek köszönhetően apa hamar túlesett a dolgon és nem is fájt neki annyira, mint hittük. Persze akkor még kicsi voltam, nem nagyon voltam beavatva a dolgokba és hát nem is nagyon tudtam volna még kellőképp megérteni. Ezért sem hagyott bennem maradandó emléket... Tegnap is csak apa juttatta az eszembe, hogy azért ez a helyzet mégsem olyan új. Azt hiszem erre szokták azt mondani, hogy A történelem megismétli önmagát.
